2015. július 8., szerda

3. Fejezet

3. Fejezet: Az Ősi család



            Ész nélkül dörömböltem Laura ajtaján, beletelt legalább öt percbe, mire végre ajtót nyitott.
  – Mesélj nekem az Ősi családról! – utasítottam, majd szinte fellöktem, amikor engedély nélkül bementem a lakásába.
  – Tegnap már meséltem – nyöszörögte, miközben becsukta az ajtót, és utánam vánszorgott a nappaliba.
  – Mindent tudni akarok – közöltem, majd lepakoltam a táskám és leültem az egyik kényelmes karosszékbe.
  – Abby, tegnap én ittam meg a whisky nagy részét, iszonyúan fáj a fejem.
  – Muszáj tudnom – néztem rá könyörgőn. Fáradtan pillantott rám.
  – Miért olyan fontos ez? – kérdezte, mire élesen beszívtam a levegőt. Nem mondhattam el, hogy magam sem tudom, milyen okból kifolyólag, de úgy érzem, muszáj megismernem két New Orleansi vámpírt, akiket az álmomban láttam.
  – Sok legendát hallottam kiskoromban a nagymamámtól. A te történeted a mészárlásról… eléggé hasonlít ezekre.
  – Tehát hiszel nekem? – vigyorodott el diadalittasan.
  – Mármint a vámpírok és vérfarkasok létezésében? – nevettem el magam. – Legenda.
  – A legendák lehetnek igazak.
  – Akkor elmeséled? – szegeztem neki a kérdést türelmetlenül. Nagyot sóhajtott, majd engedékenyen elmosolyodott.
  – Legalább had szedjem össze magam. Még mindig bűzlök az alkoholtól – mondta undorodva, majd magamra hagyott a nappaliban.
A lábammal dobolva néztem körül. Eszembe jutott, amikor legutóbb, nem is olyan rég itt jártam, megtaláltam Lauránál a saját holmimat. A nyakláncom, a fésűm, a címem, és a félig elhasználódott gyertya csak egy dologra engedett következtetni. Egy boszorkány végrehajtott egy bűbájt, aminek köze van hozzám. Biztosan nem helymeghatározó varázslat volt, hiszen a fésűm és a nyakláncom már náluk volt, személyes tárgy nélkül pedig nem találtak volna rám, tehát már tudták, hol találnak. Ezt valószínűleg normális, emberi módon intézték, talán megkerestek a telefonkönyvben, vagy akárhogyan. Számtalan módja van annak, hogy varázslat nélkül rám találjanak. Megkerestek, elvitték a fésűmet, a nyakláncomat, valamint felírtak a címemet, ez pedig azt jelenti, hogy további bűbájokat hajtottak végre. Fogalmam sem volt, hogy mikor kezdődhettek az engem érintő varázslatok, de minél előbb rá kellett jönnöm, hogy mikor, miért, és milyen bűbájok voltak ezek.
            A következő pillanatban valaki kopogás nélkül nyitotta ki a bejárati ajtót. Hallottam a halk, nyugodt lépések zaját. Az adrenalin szint felszökött bennem, hiszen elképzelni sem tudtam, hogy ilyen késő este ki látogathatja meg Laurát. Persze nem ismertem az ismerőseit, a társasági körét, tulajdonképpen azt se tudtam, hogy együtt él-e valakivel. De sosem volt túl bíztató, ha valaki kopogás nélkül lép be egy vámpír lakásába.
            Megpillantottam egy magas, karcsú nőt belépni a helységbe, a harmincas évei körül járhatott. Barna, hosszú, egyenes haj keretezte gyönyörű arcát, melyen most ott játszott egy lágy, barátságos mosoly. Nem tűnt kifejezettképpen egy vámpír ellenségének, de pontosan tudtam, hogy a látszat néha csal.
  – Ó! – kapta a szája elé a kezét, miután alaposan végigmért. – Csak nem, Abigail Lewis! – csapta össze a tenyerét, én pedig meglepetten néztem rá. – Miranda vagyok. Miranda Lewis! – a vezetékneve hallatán még döbbentebben néztem rá.
  – Ismerjük egymást? – kérdeztem.
  – Nem, de én már sokat hallottam rólad – sietett oda hozzám, hogy két puszit nyomjon az arcomra.
  – Miranda! – lépett be a nappaliba Laura is, és riadtan bámult az új vendégre. – Te meg mit keresel itt?
  – Mára beszéltük meg a találkozót. Hát nem emlékszel? Igaz, hogy kicsit előbb érkeztem, de mentségemre szóljon, hogy Klaus…
  – Rendben, őő… – Laura ijedten vágott Miranda szavába, de a név, ami elhagyta a nő száját, azonnal felkeltette a kíváncsiságomat.
  – Klaus? – szakítottam félbe most én Laurát. – Te ismered Klaust? – fordultam Mirandához, aki csak elhúzta a száját és Laurára pillantott.
  – Mondd, hogy halad a tervünk?
  – Nagyszerűen haladt, amíg tönkre nem tetted! – mordult rá Laura.
  – Miről beszéltek? – vágtam közbe, de egyik sem foglalkozott velem.
  – Mit tud? – kérdezte Miranda.
  – Elmeséltem neki mindent. A mészárlást. Tudja, hogy a baba életben van. Egyelőre színészkedik, úgy tesz, mintha nem hinne nekem.
  – Talán, mert nem is hisz – pillantott le rám Miranda.
  – Ugyan már – nevette el magát Laura. – Hiszen boszorkány. Kizárt, hogy ne hallott volna még az Ősi vámpírcsaládról.
  – Ezek szerint a terv működik.
  – Működött – helyesbített Laura. – Ma azonban történhetett valami, mert úgy jött ide, hogy mindent tudni akar Klausékról. Az egész történetüket. Talán hallhatott valamit.
  – Elmondanátok végre, hogy mi ez az egész?! – pattantam fel dühösen. – Honnan tudjátok, hogy boszorkány vagyok?
  – Mi másért hívtunk volna ide? – mosolygott rám Miranda. – Te is Lewis boszorkány vagy, ahogy én is. Klausnak két boszorkányra van szüksége, akik egy vérvonalból származnak.
  – Mi rokonok vagyunk? – néztem rá hitetlenül.
  – Csak nagyon távoli.
  – Miranda, befejeznéd? – sziszegte Laura.
  – Klaus vár – pillantott a vámpírra Miranda. – Ezt gyorsan intézd el – mutatott rám. – Ültess bogarat a fülébe, magától kell rájönnie a dolgokra. Ha pedig ez megtörténik… már nem az fog számítani, hogy ő mit akar.
  – Miről beszélsz? – néztem rá összevont szemöldökkel. Ez az este ennél abszurdabb már nem is lehetett volna. Miranda intett, majd kisétált a házból, Laura pedig egy erőteljes mozdulattal fordított maga felé, majd mélyen a szemembe nézett.
  – Válaszolj őszintén! – parancsolta és valami belső késztetést éreztem, hogy azt tegyem, amit mondd. Olyan volt, mintha eluralkodna az agyamon, mintha nem lettek volna többé önálló gondolataim. – Van verbéna a szervezetedben? – kérdezte, én pedig lélegzetvisszafojtva meredtem rá. Végül kitisztult az agyam, és teljes tudatában önmagamnak, válaszoltam.
  – Nincs.
  – Semmi sem történt azután, hogy itt hagytalak a nappaliban. Csak vártál, nagyjából fél órán keresztül, mire végre visszajöttem – kezdte meg az igézést.
  – Fél óráig vártam – mondtam utána.
  – Nem találkoztál Mirandával.
  – Nem találkoztam Mirandával.
  – Nem tudsz arról, hogy kapcsolatban állok Klaussal. Nem tudod, hogy tudom, hogy boszorkány vagy. Továbbra is annyi tudsz, mint akkor, amikor ma idejöttél hozzám. Semmi többet nem tudsz.
  – Semmi többet nem tudok – ismételtem, majd miután látszólag befejezte, szorosan lehunytam a szemem. Teljesen visszanyertem a lélekjelenlétem, majd mikor legközelebb kinyitottam a szemem, Laura éppen akkor lépett be a nappaliba.
  – Ne haragudj, hogy ilyen sokáig kellett várnod.
  – Nem gond – mosolyodtam el. – Remélem, cserébe izgalmas dolgokat mesélsz majd nekem – mondtam, mire felnevetett.
  – Hát persze. Ülj csak le. Kérsz valami italt?
  – Whiskyd van? – kérdeztem vigyorogva, némi gondolkodás után.
  – Hát persze – nevette el magát újra, majd a szekrényből előhalászott egy bontatlan whiskyt, amit letett az asztalra, és kiment két pohárért. – Tehát, mit akarsz tudni? – kérdezte, miközben mindkét pohárba töltött egy kis italt.
  – Mindent – feleltem izgatottan. – Mindent az Ősi családról. Egyelőre annyit tudok, hogy Klaus ismét a városban van a családjával, született egy gyermeke, akiről elhihették, hogy halott, mert csak így tudja biztonságban tartani. Laura – néztem egyenesen a szemébe, mire kíváncsian pillantott vissza rám. – Azt hiszem, ma láttam Klaus fogadott fiát. És azt hiszem, Klaus ellen mesterkedik.
  – Ez egészen úgy hangzik, mintha elhinnéd nekem a vámpíros történetet.
  – Mondjuk úgy, hogy hiszek ennek a családnak a létezésében. És ezekben az ostoba hatalmi harcokban. – Laura elégedetten pillantott rám. – Szóval, ki az a Davina? – kérdeztem, mire felcsillant a vámpír szeme.
  – Honnan tudsz Davináról? – kérdezett vissza, én pedig elgondolkodtam, vajon tényleg jó ötlet-e mindezt vele megbeszélni. Nem járt más a fejemben, csak hogy tényleg megbízhatok-e benne.
  – Oké, figyelj. Azt hiszem, itt az ideje, hogy elmondjam, pontosan miért is vagyok itt. Én… szóval nekem volt egy álmom. Két vámpírról álmodtam. Nagyon erősek voltak, és talán rokonok lehettek, nem tudom. Az álmom itt, New Orleansban játszódott, és úgy éreztem muszáj idejönnöm. Most lehet, hogy teljesen hülyének nézel ezért, mert én is annak nézném magam, de… ki kell derítenem, hogy…
  – Hogy kik ők – fejezte be helyettem.
  – Hogy léteznek-e egyáltalán.
  – És én hogy tudok neked ebben segíteni?
  – Azzal, amit elmeséltél. Érdekesnek tűnik, és talán segít nekem, hogy tudjam, merre induljak el.
  – Miért ilyen fontos ez? – tette fel azt a kérdést, amire én se tudtam a választ. Idióta módjára, gondolkodás nélkül költöztem ide, csak hogy felkutassak valamit, amiről álmodtam. Ami az se biztos, hogy valós.
  – Nem tudom. Csak úgy érzem… muszáj kiderítenem, hogy miért álmodtam erről.
  – Nem vagyok álomfejtő, de szerintem az álmokat nem szó szerint kell értelmezni. Szimbolikus jelentésük van.
  – Igen, nos… – nem mondhattam el neki, hogy mivel boszorkány vagyok, az álmaimat sokkal inkább szó szerint kell értelmeznem, és azt sem értettem, hogy most miért próbál eltántorítani a tervemtől, amikor nyilvánvalóan köze volt az ittlétemhez. Legalábbis a nála talált személyes tárgyaim erre engedtek következtetni. – Nem is ez a fontos. Hanem a történet, amit szeretnél elmesélni – mondtam, mire felnevetett.
  – Te szeretnéd hallani. De ahhoz előbb neked kell válaszolnod. Mit tudsz Davináról? – kérdezte.
  – Tulajdonképpen semmit. Csak, hogy van nála valami, ami veszélyes Klausra. Nem biztos, de valószínű, hogy nála van. Egy karó, azt hiszem…
  – Ezt honnan tudod?
  – Találkoztam ma két alakkal az utcán. Hallottam a beszélgetésüket. Szerintem az egyik Klaus nevelt fia lehetett. És szerintem tervez valamit Klaus ellen, mert ezt a Davinát a maga oldalára akarja állítani, és a tőrt is meg akarja szerezni. A másik alak nem tudom ki volt, egy bizonyos Marcel. Ha jól értettem, ha Klaust megölik… akkor ő is meghal. – Laura elgondolkodva nézett rám.
  – A másik alak öltönyös volt és világfájdalmasan komoly arckifejezése volt?
  – Igen. Az jutott eszembe, talán ő Klaus nevelt fia.
  – Nem – szögezte le Laura azonnal. – Ő Elijah, Klaus bátyja. Marcel pedig Klaus fia. Davina pedig egy boszorkány, egy aratás lány, aki tulajdonképpen elküldte a francba a kovenjét. Nagyon erős boszorkány, de sokak szerint túl fiatal, és nem képes kordában tartani az erejét. Ezek szerint nála van a fehértölgyfa karó. Az az egyetlen fegyver, amivel meg lehet ölni egy Ősi vámpírt. Ha pedig egy Ősi meghal… akkor az összes többi vámpír is elpusztul, aki az ő vérvonalából származik. Elijahnak ezért nincs félnivalója, ha Klaust megölik, mert ő életben marad, csak egy testvérrel kevesebbet számolhat. Marcel azonban meghalna, ugyanis őt Klaus változtatta át. Az ő vérvonalából származik. Marcel viszont jóban van Davinával, hiszen megmentette a lány életét. Így aztán elképzelhetetlennek tartom, hogy Davina meg akarja ölni Klaust. Azzal Marcel életének is véget vetni.
  – Te jó ég! – nyögtem ki. New Orleans aztán nem könnyíti meg a dolgom. A lehető legbonyolultabb szálakkal találtam szembe magam. –  Ez az egész… nagyon…
  – Sok egyszerre? – mosolygott rám bíztatóan Laura.
  – Az. Szóval… hány testvére van Klausnak? – érdeklődtem, mert gondoltam nem árt ezeket tudnom.
  – Van két bátyja, Finn és Elijah. Finn már meghalt, Elijahval találkozhattál ma. Van még egy öccse, Kol, már ő is halott. Volt még egy öccse, de ő már a vámpírrá válást sem élte meg, mert a vérfarkasok megölték. Ez szintén egy hosszú történet. Végül pedig egy húga, Rebekah.
  – Ő életben van?
  – Igen. Csak hárman.
  – Na és a szüleik?
  – Esther és Mikael. Maradjunk annyiban, hogy halottak.
  – És Hayley csak úgy belecsöppent ebbe a családba?
  – És szült Klausnak egy kislányt. Igen. Tudod – csillant fel a szeme. – Nagyon érdekes emberek. Bemutathatnálak nekik. Akár holnap. Mit szólsz? – kérdezte mosolyogva, engem azonban nagyon váratlanul ért a kérdés. Természetesen látni akartam őket, akár meg is ismerhettem volna valamennyit, hogy tudjam, tényleg közük van-e az álmomhoz, de ez így túl hirtelennek tűnt.
  – Remek lenne! – mosolyogtam rá.

× × ×

∞ KLAUS SZEMSZÖGE ∞
  – Nincs időm holmi találkozókra! – csattantam fel, mire Laura mélyet sóhajtott.
 – Ugyan, Klaus – szólalt meg mellettem Miranda lágy hangon. – A tervnek működnie kell. A te ötleted volt, akkor vegyél is részt benne.
  – Pontosan – fordultam a boszorkány felé idegesen. – Én vagyok az ötletgazda, tehát én irányítok, én parancsolok, ti pedig tesztek róla, hogy minden a terv szerint alakuljon.
  – Abigail rád kíváncsi – szólt közbe a bátyám is. – Téged talán fel is ismer.
  – Ezt hogy értsem? – néztem rá értetlenül.
 – Tegnap találkoztam vele. Illetve láttuk egymást. Ismerős voltam számára, ez egyértelműen megmutatkozott abból, hogy gyakorlatilag követett és kihallgatta a Marcellel folytatott beszélgetésemet. De nem ismert fel. – Széles vigyorra húztam a szám, ezzel próbáltam leplezni az újonnan támadt haragomat. Nyugodt mozdulattal fordultam Miranda felé.
  – Ezek szerint még sem végeztél olyan jó munkát – jelentettem be higgadtan. Miranda elképedve nézett rám.
  – Minden megtettem, amit meg tudtam. Azt kérted, olyan álma legyen, amiből semmit sem tud meg. Pontosan ezt tettem. Az igézeted segítségével idehívtam, de nem tud semmiről.
  – Olyan szinten nem tud semmiről, hogy még minket sem ismer fel! – emeltem meg a hangom. – Nem azt kértem, hogy hívd ide úgy, hogy ő maga se tudja, pontosan mit keres! Fel kellett volna ismernie Elijaht!
  – Ő is egy Lewis boszorkány, elhiheted, hogy nem olyan könnyű beférkőzni az elméjébe.
 – Ez meg mi? – szakította félbe a vitánkat Laura, mire dühtől izzó arccal pillantottam felé, felkészülve arra, hogy emelt hangon küldjem el a házamból, de amikor megláttam, hogy mit néz, azonnal elvonta a figyelmem az Lewis-boszorkányok problémáról.
 – Anyám küldte – léptem oda mellé és átnyújtottam a cetlit, melyet anyám kínált nekem ezüst tálcán. – Vacsora meghívás ma estére. Érted már, hogy miért nem érek rá ma a saját kezembe venni a dolgokat és elvarázsolni Abigail Lewist?
  – Klaus. Mára ígértem a találkozót – fogta könyörgőre Laura. Összeszorítottam az állkapcsom. Gyűlöltem, mikor sarokba szorítva éreztem magam, és ez most egy pontosan ilyen helyzet volt. Szükségem volt a másik Lewis boszorkányra is és tudtam, hogy ehhez elengedhetetlen, hogy ma találkozzak vele, de valahogy sokkal fontosabbnak tűnt, hogy megismerjem anyám legújabb terveit a saját családja kiirtását illetően.
Idegesen túrtam a hajamba, mire a többiek összenéztek. Mindenki az én döntésemet várta.
  – Hívd fel – dobtam oda Laurának a telefonomat. – Egy gyors ebéd talán belefér. Miranda – fordultam a boszorkány felé, aki mintha teljesen megfeledkezett volna az iménti vitánkról, vidáman pillantott rám. – Vedd elő a legelbűvölőbb természetedet. Ma megismered a családodat. – Miranda csilingelő hangon kacagott fel.
  – Nem vagyok kíváncsi a családomra. Abby kedvesnek tűnik, de… annyira különbözünk. Nem hiszem, hogy nagyon szót értenénk.
  – Találkoztál már vele? – kérdeztem gyanakodva.
  – Igen, tegnap benéztem Laurához, épp ott volt. Váltottunk pár szót.
 – Azt is tedd hozzá – szólt közbe Laura –, hogy miattad meg kellett igéznem. Gyakorlatilag kikotyogtad, hogy az álom a te műved volt, annak érdekében, hogy idejöjjön, és részese legyen a tervünknek. – Várakozón néztem Mirandára, hogy mit reagál erre.
  – Elintézted, nem? – kérdezte Laurát, majd rám pillantott. – Abby ismét nem tud semmit. Meg van oldva. – A fejemet rázva nevettem el magam. Miranda szörnyen szétszórt boszorkány és csak remélni tudtam, hogy a számomra egyelőre ismeretlen Abby személyében egy sokkal összeszedettebb és hasznosabb boszorkányt kaphatok. Neki szántam a komolyabb feladatot, így nagyon bíztam abban, hogy megfelelő hasznát vehetem.
  – Ebéd. Itt. Ne késlekedj – parancsoltam Laurának, aki a szemét forgatva bólintott, majd kisétált New Orleans nyüzsgő utcájára.
  – Attól tartok én nem vehetek részt ezen az izgalmasnak ígérkező ebéden, bármennyire is szeretném megismerni a másik Lewis boszorkányt.
  – Mi akadályoz meg ebben? – vontam fel a szemöldököm.
  – Anyánk – felelte én pedig nem is kérdeztem többet. Láttam a szemében, hogy komoly és biztos terve van, ezért csak bólintottam és szó nélkül hagytam, hogy elmenjen és kihagyja az ebédet.
  – Hayley – pillantottam a lányra. – Itt szándékozol lenni az ebéden?
 – A lányomról van szó. Természetes, hogy meg akarom ismerni azt, akire majd rábízom gyakorlatilag az életét.

∞ ABBY SZEMSZÖGE ∞
  – Ebédre? – néztem Laurára riadtan. – De hisz az mindjárt itt van, miért nem szóltál előbb? – fakadtam ki, majd a ruhás szekrényhez szaladtam.
  – Abby, nyugodj már meg – nevetett fel Laura. – Ez csak egy ebéd. Miért izgulsz ennyire?
  – Nem tudom… csak olyan… fontosnak tűnik. Mit vegyek fel?
 – Estélyire semmi szükség – fintorodott el Laura, amikor kikaptam a szekrényből egy gyönyörű ruhát és felé mutattam. – Csak legyél elegáns. Mondjuk, mintha egy üzleti tárgyalásra készülnél. Bizonyos értelemben az is… – tette hozzá, mire felkaptam a fejem.
  – Hogy mondod? – néztem rá élesen.
  – Semmi. Klaus nem eszik embert, nem kell életed legjobb formáját hoznod.
  – Nem eszik embert? – kacsintottam rá. – Na, és mi van a vámpíros sztoriddal? – Laura csípőre tett kézzel pillantott rám.
  – Sosem tudom eldönteni, hogy elhiszed-e már, amiket mondtam, vagy csak ugratsz.
 – Bizonyíték? – vontam fel a szemöldököm, a vámpír pedig tanácstalanul meredt rám. – Nincs. Látod? A mesék csak mesék maradnak.
  – Azt mondod, veled még sosem történt semmi furcsa? Olyasmi, amit nem tudtál megmagyarázni csak valami természetfeletti ténnyel?
  – Kezdek aggódni az épelméjűségedért – sóhajtottam, mire Laura reménytelenül huppant vissza a kanapéra. Olyan volt, mint aki beletörődött abba, hogy nem hiszek neki. – Hányra megyünk pontosan?
  – Még van fél órád. – Elmosolyodtam, majd a ruháimmal együtt bevonultam a fürdőszobámba, hogy átöltözzek. Egy leheletnyi, mégis épp elég elegáns sminket vittem fel, mindez beletelt húsz percembe. Mire kiléptem a szobából, már Laura is átöltözött, pedig nem hallottam, hogy elhagyta volna a lakást.
  – Hogy voltál ilyen gyors? – kérdeztem összevont szemöldökkel.
 – Itt lakok egy köpésre. Kikaptam ezt a ruhát, felvettem és készen is vagyok. – Továbbra is gyanakodva néztem rá, míg ő belém nem karolt és ki nem kísért az ajtón. Előkaptam a kulcsom, hogy bezárjam az ajtót, majd úgy tettem, ahogy az előbb Laura, így egymásba karolva indultunk Klaus Mikaelson otthonába. Még én is meglepődtem azon, hogy az ember, akire az érkezésem óta kíváncsi vagyok, csupán egy köpésre lakik tőlem. Beléptünk a kapun, mire egy magas, karcsú, gyönyörű nő tipegett felénk magas sarkúban.
  – Csak hogy ide értetek! – tárta szét a karját, mikor odaért hozzánk, majd átölelte Laurát és nyomott két puszit az arcára, aztán hozzám fordult. – Te biztosan Abby vagy. Üdvözöllek az otthonunkban, Miranda vagyok – mutatkozott be, majd két puszival üdvözölt. Még reagálni sem tudtam, amikor a következő pillanatban egy újabb nő jött üdvözölni. Ő nem tűnt olyan nyitottnak, mint Miranda, sőt, sokkal inkább viselkedett távolságtartón. Kezet nyújtott és egy hűvös mosoly kíséretében mutatkozott be.
  – Hayley Marshall vagyok.
  – Abby Lewis – ráztunk kezet. Már vártam, hogy egy következő nő is üdvözöljön, mert kissé furcsa volt számomra, hogy Klaus otthonába jöttem, mégis két nő üdvözöl helyette. Vajon hány tagja van még a háremének? A két nő és Laura beterelt egy szobába, ahol egy megterített asztal fogadott. A előétel már ki volt készítve, én pedig a többiek példáját követve, helyet választottam magamnak. Azonban mielőtt helyet foglaltam volna, egy hang szólalt meg az ajtó felöl.
  – Abigail Lewis? – a nevem hallatán ösztönösen fordultam egész testemmel a hang irányába. – Örülök, hogy eljöttél. – mosolygott rám a férfi.
  – Niklaus – suttogtam, mire óvatosan felvonta egyik szemöldökét.
  – Kevesen tudják a teljes nevemet. – a hátam mögé pillantott. – Ezek szerint Laura eléggé belement a részletekbe.
  – Sosem mondtam neki a teljes neved – közölte Laura halkan, mire megrökönyödve pillantottam hátra. Valóban nem tőle tudom. Pontosan emlékeztem Niklausra az álmomból. A testtartását, a megjelenését, azt az utánozhatatlan félmosolyt és azt a halványkék, szinte szürke szempárt bárhol felismertem volna, pedig csak álmomban találkoztam vele. Egyedül Laura tudott azonban az álmomról, ami miatt idejöttem, épp ezért nem kotyoghattam el az ősi vámpírnak, hogy honnan tudom a nevét, mert talán egyből rájött volna, hogy boszorkány vagyok.
  – Egyszer biztosan említetted – szóltam, és a nem túl kedves mondatomat Laurának szántam.
 – Nem emlékszem – rázta a fejét. Vámpír. Emlékezne rá, ha mondta volna, így esélyem se volt ennek ellenkezőjéről meggyőzni őt.
  – Mindegy is – ráztam meg a fejem, majd ismét Niklaus felé fordultam. – Akkor hogy szólíthatlak? – kérdeztem egy hatalmas mosollyal megtoldva.
  – Mindenki csak Klausként ismer. Niklaus inkább csak a családon belül vagyok. De neked, Kismadár – nézett végig rajtam, én pedig összevontam a szemöldököm a név hallatán. –, úgy szólítasz, ahogy csak szeretnél. – Bólintottam, majd helyet foglaltam, és Klaus is így tett. Meglepő módon, ő ült az asztalfőn. – Na, és minek köszönhetem a látogatásodat, Abigail? – kérdezte, nekem pedig feltűnt, hogy eddig egyszer sem használta a becenevem. Helyette inkább kitalált egy újat, vagy a teljes nevemen szólított, ami még számomra is elég szokatlan volt, mert gyakorlatilag senki sem használta a teljes nevem.
  – Laura nagyon sokat meséld rólad és a híres családodról. Érdekes történetek voltak. Felajánlotta, hogy találkozhatnánk, én pedig éltem a lehetőséggel – vettem elő a legszebb mosolyom. Klaus viszonozta széles mosolyom, de az asztalnál ülök többsége nem így tett. Hayley csak maga elé meredt, időnként felpillantott Klausra, Laura feszültnek tűnt, köztem és Klaus között váltogatta a figyelmét. Miranda pedig egészen fejtörést okozott. Feltűnően bámult, nem is zavartatta magát, én viszont annál kényelmetlenebbül éreztem magam. Olyan különös arcot vágott, hogy nem tudtam eldönteni, hogy éppen mosolygott, vagy gunyoros tekintettel figyelte minden lépésem. Magam sem tudtam, hogy tud valaki ilyen arcot vágni, amiről szinte lehetetlen volt leolvasni bármit is. Végül a tekintetem visszavándorolt Klausra, aki szinten engem fürkészett, akárcsak Miranda, azonban kevésbe frusztráló módon. Kedvesen mosolygott, de a szemei kíváncsian csillogtak.
  – Kaphatnék egy kis ízelítőt azokból a történetekből? Igazán nem akarok fennhéjázónak tűnni – hajolt előre a székén –, de rengeteg pletyka kering rólam és a családomról. Kíváncsi vagyok kedves barátom, Laura verziójára – tárta szét a karját, miközben egyfolytában ott volt az a mosoly az arcán, amit akkor öltött magára, amikor belépett a szobába. Kezdtem azt hinni, hogy görcsben van az arca. Kissé megrémülve pillantottam Laurára, hiszen az általa mesélt történetek mind vámpírokról és egyéb természetfeletti lényekről szóltak.
  – Laura biztosan jobban tudná előadni őket. Az apróbb részletek már kimentek a fejemből és nem akarom Laurát kellemetlen helyzetbe hozni, ha esetleg valamire rosszul emlékszek.
  – Ugyan, szívem, ne húzzuk tovább – szólalt meg hirtelen Miranda, szinte ugyanolyan stílusban, mint ahogy üdvözölt, azonban most kissé lenézően viselkedett. – Tudjuk, hogy boszorkány vagy. Te pedig egytől egyig tudod rólunk, hogy mik vagyunk. – Megállt bennem az ütő. Hirtelen fordulata volt ez az ebédnek, azonban úgy tűnt, Mirandának csak engem sikerült meglepnie a mondanivalójával. Mindenki ugyanolyan arckifejezéssel ült a helyén, mintha nem történt volna semmi. – Talán tévedek? – törte meg a csendet ismét Miranda.
  – Kérlek, bocsásd meg Miranda hevességét. Nagyon türelmetlen természete van.
  – Csak unom a felszínes csevegéseket – mondta Miranda, miközben belekortyolt a vörösborba.
  – Őszintén remélem, hogy ez nem családi vonás – pillantott rám Klaus.
  – Én öhm… – Megköszörültem a torkom. – Nem is tudom, mit mondjak – nevettem el magam kínosan.
  – Boszorkány vagy, vagy nem? – nézett rám Miranda. Egyből Laurára vándorolt a tekintetem, hiszen, ha most bevallom az igazat, azzal hülyét csinálok magamból. Laura egyből tudni fogja, hogy csak megjátszottam, hogy nem hiszek neki. – Igazán nincs mitől tartanod. Tudjuk, hogy Klaussal és Elijahval álmodtál, ugyanis én idéztem elő azt az álmot a segítségükkel. Sokáig gondolkodtam, hogy legyen-e valami erotikus töltése, hiszen akkor talán még jobban érdekelne a dolog, hogy ide utazz, de persze az egyszerűbb megoldás, az igézés is épp elég hasznos volt…
  – Miranda – szakította félbe Klaus. – Elég lesz. Miért jöttél ide Abigail? – pillantott rám Niklaus.
 – Miranda Lewis – bukott ki rajtam, mert míg a boszorkány elhadarta élete történetét, nekem eszembe jutott a valódi első találkozásunk. Klaus kérdését figyelmen kívül hagyva, minden figyelmemet Mirandának szenteltem és a feltörő emlékeimre koncentráltam. Laura lesütötte a szemét. – Ma már találkoztunk. Boszorkány vagy és a távoli rokonom. Klaus… – az említettre pillantottam, ő pedig kíváncsian várta, hogy mit szándékozok neki mondani. – Szükséged van két Lewis boszorkányra, ezért jöttem a városba. Te pedig megigéztél, hogy mindezt elfelejtsem – néztem vádlón Laurára. Hayley volt az egyetlen, aki számára nem volt mondanivalóm. A vérfarkas lány elismerően bólintott és látszott rajta, hogy alig bírja visszatartani a nevetését. Klaus meglötykölte a bort a poharában, majd egyetlen korttyal megitta az egészet.
  – Ezt neked köszönhetem, Miranda? – nézett a boszorkányra.
  – Ki másnak – morogta Laura.
 – Rendben. Ezzel most átugrottuk a tervem elejét, ami abból állt volna, hogy megismerjük Abigailt, azonban egy kicsit túlzásba estünk. Nézzetek rá – mondtam úgy, mintha ott sem lennék. – Meg van rémülve. A terv úgy szólt, hogy megkedveljen minket és ragaszkodjon hozzánk. Ehelyett szerintem sikítva menekülne vissza abba a kisvárosba, ahonnan előcsalogattuk.
  – Miért nem igézed meg? Sokkal egyszerűbb lenne – szólalt meg Hayley most először.
  – Érzelmi kötelékre van szükségem. Nem elég megigézni. A lányunkról van szó, Hayley, az kell, hogy igézet nélkül is kötődjön hozzá, és hozzánk is. A túlélési ösztöne mindig erősebb lesz, ha ez nem történik meg. Ő egy Lewis boszorkány. Már most látom, hogy nehéz lesz kordában tartani. Az érzései irányítják.
  – Nem zavar senkit, hogy én is itt vagyok? – nevettem fel hitetlenül, amikor megelégeltem, hogy úgy beszélnek rólam és az engem érintő terveikről, mintha egy tárgy lennék.
  – Nem érek erre rá. Ő még várhat – mutatott rám –, mert úgy tűnik, ti nem tudjátok elintézni – vetette oda Laurának és Mirandának. – Találkozóm van ma anyámmal, akit jó ideig halottnak hittem. De úgy tűnik megunta, és visszatért, így Abigail ügye most egy kicsit háttérbe szorul. – Felpattant, majd egy szemvillanás alatt mellettem termett. Megragadta a karom, mire felálltam, ő pedig mélyen a szemembe nézett. – Az ebéd remekül sikerült. Tudod rólam – körbenézett –, rólunk, hogy mik vagyunk valójában, és tudod, hogy tudjuk, hogy te pedig boszorkány vagy, de most már különösebben ez nem érdekel. Rengeteg vicces témáról beszélgettünk, és jól éreztük magunkat, nekem azonban sürgős dolgom akadt, így el kellett mennem. – a tenyerembe nyomott valamit, de a tekintete még mindig fogva tartotta az enyémet, így nem tudtam megnézni, hogy mi az. Kissé arrébb húzott, majd suttogva folytatta. – Most hazamész, ezt pedig eldugod valahova, ahol még te sem keresnél semmit. Amint ezt megtetted, elfelejted, hogy neked adtam. Ha majd készen állsz, meg akarod keresni.
   – Meg akarom keresni – ismételtem.
  – Meg fogod találni. Ha pedig megtaláltad, ide akarsz majd jönni, én pedig elviszlek valahova és bemutatlak valakinek.
  – Bemutatsz majd valakinek.
Két keze közé vette az arcom, majd az egyikkel végig simított rajta.
  – Most pedig menj haza, Kismadár. – Lehunytam a szemem, és mire kinyitottam, már senki nem állt előttem. Lenéztem a tenyeremre, egészen mostanáig szorosan markoltam azt, amit Klaus a kezembe nyomott.
Elképedve meredtem a kezemben tartott tárgyra és már most úgy éreztem, hogy látni akarom az ősi vámpírt, hogy beszélhessek vele.



Harmadik fejezet, éljen! Bevallom őszintén, kicsit megszenvedtem vele és nem is vagyok túlzottan elégedett, mégis eddig ez lett a leghosszabb fejezet. Szám szerint 4008 szó, ami talán nem tűnik olyan soknak, nekem mégis nagy szám. Nagyon remélem, hogy élveztétek, mert ebben a részben sok mindenre fény derült.
Mit gondoltok, mit adott Klaus Abbynek? :)
Puszi,
Daisy

1 megjegyzés:

  1. Szia. Nem rossz a torteneted, egy hibat talaltam. A boszorkanyok nem igezhetok meg egy osi altal sem. Ettol fuggetlsnul folytatom az olvasast :)

    VálaszTörlés