3. Fejezet: Az Ősi család
Ész nélkül dörömböltem Laura
ajtaján, beletelt legalább öt percbe, mire végre ajtót nyitott.
– Mesélj nekem az Ősi családról! –
utasítottam, majd szinte fellöktem, amikor engedély nélkül bementem a lakásába.
– Tegnap már meséltem – nyöszörögte, miközben
becsukta az ajtót, és utánam vánszorgott a nappaliba.
– Mindent tudni akarok – közöltem, majd
lepakoltam a táskám és leültem az egyik kényelmes karosszékbe.
– Abby, tegnap én ittam meg a whisky nagy
részét, iszonyúan fáj a fejem.
– Muszáj tudnom – néztem rá könyörgőn.
Fáradtan pillantott rám.
– Miért olyan fontos ez? – kérdezte, mire
élesen beszívtam a levegőt. Nem mondhattam el, hogy magam sem tudom, milyen
okból kifolyólag, de úgy érzem, muszáj megismernem két New Orleansi vámpírt,
akiket az álmomban láttam.
– Sok legendát hallottam kiskoromban a
nagymamámtól. A te történeted a mészárlásról… eléggé hasonlít ezekre.
– Tehát hiszel nekem? – vigyorodott el
diadalittasan.
– Mármint a vámpírok és vérfarkasok
létezésében? – nevettem el magam. – Legenda.
– A legendák lehetnek igazak.
– Akkor elmeséled? – szegeztem neki a kérdést
türelmetlenül. Nagyot sóhajtott, majd engedékenyen elmosolyodott.
– Legalább had szedjem össze magam. Még
mindig bűzlök az alkoholtól – mondta undorodva, majd magamra hagyott a
nappaliban.
A
lábammal dobolva néztem körül. Eszembe jutott, amikor legutóbb, nem is olyan
rég itt jártam, megtaláltam Lauránál a saját holmimat. A nyakláncom, a fésűm, a
címem, és a félig elhasználódott gyertya csak egy dologra engedett
következtetni. Egy boszorkány végrehajtott egy bűbájt, aminek köze van hozzám.
Biztosan nem helymeghatározó varázslat volt, hiszen a fésűm és a nyakláncom már
náluk volt, személyes tárgy nélkül pedig nem találtak volna rám, tehát már
tudták, hol találnak. Ezt valószínűleg normális, emberi módon intézték, talán
megkerestek a telefonkönyvben, vagy akárhogyan. Számtalan módja van annak, hogy
varázslat nélkül rám találjanak. Megkerestek, elvitték a fésűmet, a
nyakláncomat, valamint felírtak a címemet, ez pedig azt jelenti, hogy további
bűbájokat hajtottak végre. Fogalmam sem volt, hogy mikor kezdődhettek az engem
érintő varázslatok, de minél előbb rá kellett jönnöm, hogy mikor, miért, és
milyen bűbájok voltak ezek.
A következő pillanatban valaki
kopogás nélkül nyitotta ki a bejárati ajtót. Hallottam a halk, nyugodt lépések
zaját. Az adrenalin szint felszökött bennem, hiszen elképzelni sem tudtam, hogy
ilyen késő este ki látogathatja meg Laurát. Persze nem ismertem az ismerőseit,
a társasági körét, tulajdonképpen azt se tudtam, hogy együtt él-e valakivel. De
sosem volt túl bíztató, ha valaki kopogás nélkül lép be egy vámpír lakásába.
Megpillantottam egy magas, karcsú
nőt belépni a helységbe, a harmincas évei körül járhatott. Barna, hosszú,
egyenes haj keretezte gyönyörű arcát, melyen most ott játszott egy lágy,
barátságos mosoly. Nem tűnt kifejezettképpen egy vámpír ellenségének, de
pontosan tudtam, hogy a látszat néha csal.
– Ó! – kapta a szája elé a kezét, miután
alaposan végigmért. – Csak nem, Abigail Lewis! – csapta össze a tenyerét, én
pedig meglepetten néztem rá. – Miranda vagyok. Miranda Lewis! – a vezetékneve hallatán még döbbentebben néztem rá.
– Ismerjük egymást? – kérdeztem.
– Nem, de én már sokat hallottam rólad –
sietett oda hozzám, hogy két puszit nyomjon az arcomra.
– Miranda! – lépett be a nappaliba Laura is,
és riadtan bámult az új vendégre. – Te meg mit keresel itt?
– Mára beszéltük meg a találkozót. Hát nem
emlékszel? Igaz, hogy kicsit előbb érkeztem, de mentségemre szóljon, hogy
Klaus…
– Rendben, őő… – Laura ijedten vágott Miranda
szavába, de a név, ami elhagyta a nő száját, azonnal felkeltette a
kíváncsiságomat.
– Klaus? – szakítottam félbe most én Laurát.
– Te ismered Klaust? – fordultam Mirandához, aki csak elhúzta a száját és
Laurára pillantott.
– Mondd, hogy halad a tervünk?
– Nagyszerűen haladt, amíg tönkre nem tetted!
– mordult rá Laura.
– Miről beszéltek? – vágtam közbe, de egyik
sem foglalkozott velem.
– Mit tud? – kérdezte Miranda.
– Elmeséltem neki mindent. A mészárlást.
Tudja, hogy a baba életben van. Egyelőre színészkedik, úgy tesz, mintha nem
hinne nekem.
– Talán, mert nem is hisz – pillantott le rám
Miranda.
– Ugyan már – nevette el magát Laura. –
Hiszen boszorkány. Kizárt, hogy ne hallott volna még az Ősi vámpírcsaládról.
– Ezek szerint a terv működik.
– Működött
– helyesbített Laura. – Ma azonban történhetett valami, mert úgy jött ide, hogy
mindent tudni akar Klausékról. Az egész történetüket. Talán hallhatott valamit.
– Elmondanátok végre, hogy mi ez az egész?! –
pattantam fel dühösen. – Honnan tudjátok, hogy boszorkány vagyok?
– Mi másért hívtunk volna ide? – mosolygott
rám Miranda. – Te is Lewis boszorkány vagy, ahogy én is. Klausnak két
boszorkányra van szüksége, akik egy vérvonalból származnak.
– Mi rokonok vagyunk? – néztem rá hitetlenül.
– Csak nagyon távoli.
– Miranda, befejeznéd? – sziszegte Laura.
– Klaus vár – pillantott a vámpírra Miranda.
– Ezt gyorsan intézd el – mutatott rám. – Ültess bogarat a fülébe, magától kell
rájönnie a dolgokra. Ha pedig ez megtörténik… már nem az fog számítani, hogy ő
mit akar.
– Miről beszélsz? – néztem rá összevont
szemöldökkel. Ez az este ennél abszurdabb már nem is lehetett volna. Miranda
intett, majd kisétált a házból, Laura pedig egy erőteljes mozdulattal fordított
maga felé, majd mélyen a szemembe nézett.
– Válaszolj őszintén! – parancsolta és valami
belső késztetést éreztem, hogy azt tegyem, amit mondd. Olyan volt, mintha eluralkodna
az agyamon, mintha nem lettek volna többé önálló gondolataim. – Van verbéna a
szervezetedben? – kérdezte, én pedig lélegzetvisszafojtva meredtem rá. Végül
kitisztult az agyam, és teljes tudatában önmagamnak, válaszoltam.
– Nincs.
– Semmi sem történt azután, hogy itt
hagytalak a nappaliban. Csak vártál, nagyjából fél órán keresztül, mire végre
visszajöttem – kezdte meg az igézést.
– Fél óráig vártam – mondtam utána.
– Nem találkoztál Mirandával.
– Nem találkoztam Mirandával.
– Nem tudsz arról, hogy kapcsolatban állok
Klaussal. Nem tudod, hogy tudom, hogy boszorkány vagy. Továbbra is annyi tudsz,
mint akkor, amikor ma idejöttél hozzám. Semmi többet nem tudsz.
– Semmi többet nem tudok – ismételtem, majd
miután látszólag befejezte, szorosan lehunytam a szemem. Teljesen visszanyertem
a lélekjelenlétem, majd mikor legközelebb kinyitottam a szemem, Laura éppen
akkor lépett be a nappaliba.
– Ne haragudj, hogy ilyen sokáig kellett
várnod.
– Nem gond – mosolyodtam el. – Remélem,
cserébe izgalmas dolgokat mesélsz majd nekem – mondtam, mire felnevetett.
– Hát persze. Ülj csak le. Kérsz valami
italt?
– Whiskyd van? – kérdeztem vigyorogva, némi
gondolkodás után.
– Hát persze – nevette el magát újra, majd a
szekrényből előhalászott egy bontatlan whiskyt, amit letett az asztalra, és
kiment két pohárért. – Tehát, mit akarsz tudni? – kérdezte, miközben mindkét
pohárba töltött egy kis italt.
– Mindent – feleltem izgatottan. – Mindent az
Ősi családról. Egyelőre annyit tudok, hogy Klaus ismét a városban van a
családjával, született egy gyermeke, akiről elhihették, hogy halott, mert csak
így tudja biztonságban tartani. Laura – néztem egyenesen a szemébe, mire
kíváncsian pillantott vissza rám. – Azt hiszem, ma láttam Klaus fogadott fiát.
És azt hiszem, Klaus ellen mesterkedik.
– Ez egészen úgy hangzik, mintha elhinnéd
nekem a vámpíros történetet.
– Mondjuk úgy, hogy hiszek ennek a családnak
a létezésében. És ezekben az ostoba hatalmi harcokban. – Laura elégedetten
pillantott rám. – Szóval, ki az a Davina? – kérdeztem, mire felcsillant a
vámpír szeme.
– Honnan tudsz Davináról? – kérdezett vissza,
én pedig elgondolkodtam, vajon tényleg jó ötlet-e mindezt vele megbeszélni. Nem
járt más a fejemben, csak hogy tényleg megbízhatok-e benne.
– Oké, figyelj. Azt hiszem, itt az ideje,
hogy elmondjam, pontosan miért is vagyok itt. Én… szóval nekem volt egy álmom.
Két vámpírról álmodtam. Nagyon erősek voltak, és talán rokonok lehettek, nem
tudom. Az álmom itt, New Orleansban játszódott, és úgy éreztem muszáj
idejönnöm. Most lehet, hogy teljesen hülyének nézel ezért, mert én is annak
nézném magam, de… ki kell derítenem, hogy…
– Hogy kik ők – fejezte be helyettem.
– Hogy léteznek-e egyáltalán.
– És én hogy tudok neked ebben segíteni?
– Azzal, amit elmeséltél. Érdekesnek tűnik,
és talán segít nekem, hogy tudjam, merre induljak el.
– Miért ilyen fontos ez? – tette fel azt a
kérdést, amire én se tudtam a választ. Idióta módjára, gondolkodás nélkül
költöztem ide, csak hogy felkutassak valamit, amiről álmodtam. Ami az se
biztos, hogy valós.
– Nem tudom. Csak úgy érzem… muszáj
kiderítenem, hogy miért álmodtam erről.
– Nem vagyok álomfejtő, de szerintem az
álmokat nem szó szerint kell értelmezni. Szimbolikus jelentésük van.
– Igen, nos… – nem mondhattam el neki, hogy
mivel boszorkány vagyok, az álmaimat sokkal inkább szó szerint kell
értelmeznem, és azt sem értettem, hogy most miért próbál eltántorítani a
tervemtől, amikor nyilvánvalóan köze volt az ittlétemhez. Legalábbis a nála
talált személyes tárgyaim erre engedtek következtetni. – Nem is ez a fontos.
Hanem a történet, amit szeretnél elmesélni – mondtam, mire felnevetett.
– Te
szeretnéd hallani. De ahhoz előbb neked kell válaszolnod. Mit tudsz Davináról?
– kérdezte.
– Tulajdonképpen semmit. Csak, hogy van nála
valami, ami veszélyes Klausra. Nem biztos, de valószínű, hogy nála van. Egy
karó, azt hiszem…
– Ezt honnan tudod?
– Találkoztam ma két alakkal az utcán. Hallottam
a beszélgetésüket. Szerintem az egyik Klaus nevelt fia lehetett. És szerintem
tervez valamit Klaus ellen, mert ezt a Davinát a maga oldalára akarja állítani,
és a tőrt is meg akarja szerezni. A másik alak nem tudom ki volt, egy bizonyos
Marcel. Ha jól értettem, ha Klaust megölik… akkor ő is meghal. – Laura
elgondolkodva nézett rám.
– A másik alak öltönyös volt és
világfájdalmasan komoly arckifejezése volt?
– Igen. Az jutott eszembe, talán ő Klaus
nevelt fia.
– Nem – szögezte le Laura azonnal. – Ő
Elijah, Klaus bátyja. Marcel pedig Klaus fia. Davina pedig egy boszorkány, egy
aratás lány, aki tulajdonképpen elküldte a francba a kovenjét. Nagyon erős
boszorkány, de sokak szerint túl fiatal, és nem képes kordában tartani az
erejét. Ezek szerint nála van a fehértölgyfa karó. Az az egyetlen fegyver,
amivel meg lehet ölni egy Ősi vámpírt. Ha pedig egy Ősi meghal… akkor az összes
többi vámpír is elpusztul, aki az ő vérvonalából származik. Elijahnak ezért
nincs félnivalója, ha Klaust megölik, mert ő életben marad, csak egy testvérrel
kevesebbet számolhat. Marcel azonban meghalna, ugyanis őt Klaus változtatta át.
Az ő vérvonalából származik. Marcel viszont jóban van Davinával, hiszen
megmentette a lány életét. Így aztán elképzelhetetlennek tartom, hogy Davina
meg akarja ölni Klaust. Azzal Marcel életének is véget vetni.
– Te jó ég! – nyögtem ki. New Orleans aztán
nem könnyíti meg a dolgom. A lehető legbonyolultabb szálakkal találtam szembe
magam. – Ez az egész… nagyon…
– Sok egyszerre? – mosolygott rám bíztatóan
Laura.
– Az. Szóval… hány testvére van Klausnak? –
érdeklődtem, mert gondoltam nem árt ezeket tudnom.
– Van két bátyja, Finn és Elijah. Finn már
meghalt, Elijahval találkozhattál ma. Van még egy öccse, Kol, már ő is halott.
Volt még egy öccse, de ő már a vámpírrá válást sem élte meg, mert a vérfarkasok
megölték. Ez szintén egy hosszú történet. Végül pedig egy húga, Rebekah.
– Ő életben van?
– Igen. Csak hárman.
– Na és a szüleik?
– Esther és Mikael. Maradjunk annyiban, hogy
halottak.
– És Hayley csak úgy belecsöppent ebbe a
családba?
– És szült Klausnak egy kislányt. Igen. Tudod
– csillant fel a szeme. – Nagyon érdekes emberek. Bemutathatnálak nekik. Akár
holnap. Mit szólsz? – kérdezte mosolyogva, engem azonban nagyon váratlanul ért
a kérdés. Természetesen látni akartam őket, akár meg is ismerhettem volna
valamennyit, hogy tudjam, tényleg közük van-e az álmomhoz, de ez így túl
hirtelennek tűnt.
– Remek lenne! – mosolyogtam rá.
× × ×
∞
KLAUS SZEMSZÖGE ∞
– Nincs időm holmi találkozókra! – csattantam
fel, mire Laura mélyet sóhajtott.
– Ugyan, Klaus – szólalt meg mellettem
Miranda lágy hangon. – A tervnek működnie kell. A te ötleted volt, akkor vegyél
is részt benne.
– Pontosan – fordultam a boszorkány felé
idegesen. – Én vagyok az ötletgazda, tehát én irányítok, én parancsolok, ti
pedig tesztek róla, hogy minden a terv szerint alakuljon.
– Abigail rád kíváncsi – szólt közbe a bátyám
is. – Téged talán fel is ismer.
– Ezt hogy értsem? – néztem rá értetlenül.
– Tegnap találkoztam vele. Illetve láttuk
egymást. Ismerős voltam számára, ez egyértelműen megmutatkozott abból, hogy
gyakorlatilag követett és kihallgatta a Marcellel folytatott beszélgetésemet.
De nem ismert fel. – Széles vigyorra húztam a szám, ezzel próbáltam leplezni az
újonnan támadt haragomat. Nyugodt mozdulattal fordultam Miranda felé.
– Ezek szerint még sem végeztél olyan jó
munkát – jelentettem be higgadtan. Miranda elképedve nézett rám.
– Minden megtettem, amit meg tudtam. Azt
kérted, olyan álma legyen, amiből semmit sem tud meg. Pontosan ezt tettem. Az
igézeted segítségével idehívtam, de nem tud semmiről.
– Olyan szinten nem tud semmiről, hogy még
minket sem ismer fel! – emeltem meg a hangom. – Nem azt kértem, hogy hívd ide
úgy, hogy ő maga se tudja, pontosan mit keres! Fel kellett volna ismernie
Elijaht!
– Ő is egy Lewis boszorkány, elhiheted, hogy
nem olyan könnyű beférkőzni az elméjébe.
– Ez meg mi? – szakította félbe a vitánkat
Laura, mire dühtől izzó arccal pillantottam felé, felkészülve arra, hogy emelt
hangon küldjem el a házamból, de amikor megláttam, hogy mit néz, azonnal
elvonta a figyelmem az Lewis-boszorkányok
problémáról.
– Anyám küldte – léptem oda mellé és
átnyújtottam a cetlit, melyet anyám kínált nekem ezüst tálcán. – Vacsora
meghívás ma estére. Érted már, hogy miért nem érek rá ma a saját kezembe venni
a dolgokat és elvarázsolni Abigail Lewist?
– Klaus. Mára ígértem a találkozót – fogta
könyörgőre Laura. Összeszorítottam az állkapcsom. Gyűlöltem, mikor sarokba
szorítva éreztem magam, és ez most egy pontosan ilyen helyzet volt. Szükségem
volt a másik Lewis boszorkányra is és tudtam, hogy ehhez elengedhetetlen, hogy
ma találkozzak vele, de valahogy sokkal fontosabbnak tűnt, hogy megismerjem
anyám legújabb terveit a saját családja kiirtását illetően.
Idegesen
túrtam a hajamba, mire a többiek összenéztek. Mindenki az én döntésemet várta.
– Hívd fel – dobtam oda Laurának a telefonomat.
– Egy gyors ebéd talán belefér. Miranda – fordultam a boszorkány felé, aki
mintha teljesen megfeledkezett volna az iménti vitánkról, vidáman pillantott
rám. – Vedd elő a legelbűvölőbb természetedet. Ma megismered a családodat. –
Miranda csilingelő hangon kacagott fel.
– Nem vagyok kíváncsi a családomra. Abby
kedvesnek tűnik, de… annyira különbözünk. Nem hiszem, hogy nagyon szót
értenénk.
– Találkoztál már vele? – kérdeztem
gyanakodva.
– Igen, tegnap benéztem Laurához, épp ott
volt. Váltottunk pár szót.
– Azt is tedd hozzá – szólt közbe Laura –,
hogy miattad meg kellett igéznem. Gyakorlatilag kikotyogtad, hogy az álom a te
műved volt, annak érdekében, hogy idejöjjön, és részese legyen a tervünknek. –
Várakozón néztem Mirandára, hogy mit reagál erre.
– Elintézted, nem? – kérdezte Laurát, majd
rám pillantott. – Abby ismét nem tud semmit. Meg van oldva. – A fejemet rázva
nevettem el magam. Miranda szörnyen szétszórt boszorkány és csak remélni
tudtam, hogy a számomra egyelőre ismeretlen Abby személyében egy sokkal
összeszedettebb és hasznosabb boszorkányt kaphatok. Neki szántam a komolyabb
feladatot, így nagyon bíztam abban, hogy megfelelő hasznát vehetem.
– Ebéd. Itt. Ne késlekedj – parancsoltam
Laurának, aki a szemét forgatva bólintott, majd kisétált New Orleans nyüzsgő
utcájára.
– Attól tartok én nem vehetek részt ezen az
izgalmasnak ígérkező ebéden, bármennyire is szeretném megismerni a másik Lewis
boszorkányt.
– Mi akadályoz meg ebben? – vontam fel a
szemöldököm.
– Anyánk – felelte én pedig nem is kérdeztem
többet. Láttam a szemében, hogy komoly és biztos terve van, ezért csak
bólintottam és szó nélkül hagytam, hogy elmenjen és kihagyja az ebédet.
– Hayley – pillantottam a lányra. – Itt
szándékozol lenni az ebéden?
– A lányomról van szó. Természetes, hogy meg
akarom ismerni azt, akire majd rábízom gyakorlatilag az életét.
∞
ABBY SZEMSZÖGE ∞
– Ebédre? – néztem Laurára riadtan. – De hisz
az mindjárt itt van, miért nem szóltál előbb? – fakadtam ki, majd a ruhás
szekrényhez szaladtam.
– Abby, nyugodj már meg – nevetett fel Laura.
– Ez csak egy ebéd. Miért izgulsz ennyire?
– Nem tudom… csak olyan… fontosnak tűnik. Mit
vegyek fel?
– Estélyire semmi szükség – fintorodott el
Laura, amikor kikaptam a szekrényből egy gyönyörű ruhát és felé mutattam. –
Csak legyél elegáns. Mondjuk, mintha egy üzleti tárgyalásra készülnél. Bizonyos
értelemben az is… – tette hozzá, mire felkaptam a fejem.
– Hogy mondod? – néztem rá élesen.
– Semmi. Klaus nem eszik embert, nem kell
életed legjobb formáját hoznod.
– Nem eszik embert? – kacsintottam rá. – Na,
és mi van a vámpíros sztoriddal? – Laura csípőre tett kézzel pillantott rám.
– Sosem tudom eldönteni, hogy elhiszed-e már,
amiket mondtam, vagy csak ugratsz.
– Bizonyíték? – vontam fel a szemöldököm, a
vámpír pedig tanácstalanul meredt rám. – Nincs. Látod? A mesék csak mesék
maradnak.
– Azt mondod, veled még sosem történt semmi
furcsa? Olyasmi, amit nem tudtál megmagyarázni csak valami természetfeletti
ténnyel?
– Kezdek aggódni az épelméjűségedért – sóhajtottam,
mire Laura reménytelenül huppant vissza a kanapéra. Olyan volt, mint aki
beletörődött abba, hogy nem hiszek neki. – Hányra megyünk pontosan?
– Még van fél órád. – Elmosolyodtam, majd a
ruháimmal együtt bevonultam a fürdőszobámba, hogy átöltözzek. Egy leheletnyi,
mégis épp elég elegáns sminket vittem fel, mindez beletelt húsz percembe. Mire
kiléptem a szobából, már Laura is átöltözött, pedig nem hallottam, hogy
elhagyta volna a lakást.
– Hogy voltál ilyen gyors? – kérdeztem
összevont szemöldökkel.
– Itt lakok egy köpésre. Kikaptam ezt a
ruhát, felvettem és készen is vagyok. – Továbbra is gyanakodva néztem rá, míg ő
belém nem karolt és ki nem kísért az ajtón. Előkaptam a kulcsom, hogy bezárjam
az ajtót, majd úgy tettem, ahogy az előbb Laura, így egymásba karolva indultunk
Klaus Mikaelson otthonába. Még én is meglepődtem azon, hogy az ember, akire az
érkezésem óta kíváncsi vagyok, csupán egy köpésre lakik tőlem. Beléptünk a
kapun, mire egy magas, karcsú, gyönyörű nő tipegett felénk magas sarkúban.
– Csak hogy ide értetek! – tárta szét a
karját, mikor odaért hozzánk, majd átölelte Laurát és nyomott két puszit az
arcára, aztán hozzám fordult. – Te biztosan Abby vagy. Üdvözöllek az
otthonunkban, Miranda vagyok – mutatkozott be, majd két puszival üdvözölt. Még
reagálni sem tudtam, amikor a következő pillanatban egy újabb nő jött
üdvözölni. Ő nem tűnt olyan nyitottnak, mint Miranda, sőt, sokkal inkább
viselkedett távolságtartón. Kezet nyújtott és egy hűvös mosoly kíséretében
mutatkozott be.
– Hayley Marshall vagyok.
– Abby Lewis – ráztunk kezet. Már vártam,
hogy egy következő nő is üdvözöljön, mert kissé furcsa volt számomra, hogy
Klaus otthonába jöttem, mégis két nő üdvözöl helyette. Vajon hány tagja van még
a háremének? A két nő és Laura beterelt egy szobába, ahol egy megterített
asztal fogadott. A előétel már ki volt készítve, én pedig a többiek példáját
követve, helyet választottam magamnak. Azonban mielőtt helyet foglaltam volna,
egy hang szólalt meg az ajtó felöl.
– Abigail Lewis? – a nevem hallatán
ösztönösen fordultam egész testemmel a hang irányába. – Örülök, hogy eljöttél.
– mosolygott rám a férfi.
– Niklaus – suttogtam, mire óvatosan felvonta
egyik szemöldökét.
– Kevesen tudják a teljes nevemet. – a hátam
mögé pillantott. – Ezek szerint Laura eléggé belement a részletekbe.
– Sosem mondtam neki a teljes neved – közölte
Laura halkan, mire megrökönyödve pillantottam hátra. Valóban nem tőle tudom.
Pontosan emlékeztem Niklausra az álmomból. A testtartását, a megjelenését, azt
az utánozhatatlan félmosolyt és azt a halványkék, szinte szürke szempárt bárhol
felismertem volna, pedig csak álmomban találkoztam vele. Egyedül Laura tudott
azonban az álmomról, ami miatt idejöttem, épp ezért nem kotyoghattam el az ősi
vámpírnak, hogy honnan tudom a nevét, mert talán egyből rájött volna, hogy
boszorkány vagyok.
– Egyszer biztosan említetted – szóltam, és a
nem túl kedves mondatomat Laurának szántam.
– Nem emlékszem – rázta a fejét. Vámpír.
Emlékezne rá, ha mondta volna, így esélyem se volt ennek ellenkezőjéről
meggyőzni őt.
– Mindegy is – ráztam meg a fejem, majd ismét
Niklaus felé fordultam. – Akkor hogy szólíthatlak? – kérdeztem egy hatalmas
mosollyal megtoldva.
– Mindenki csak Klausként ismer. Niklaus
inkább csak a családon belül vagyok. De neked, Kismadár – nézett végig rajtam, én pedig összevontam a szemöldököm
a név hallatán. –, úgy szólítasz, ahogy csak szeretnél. – Bólintottam, majd
helyet foglaltam, és Klaus is így tett. Meglepő módon, ő ült az asztalfőn. –
Na, és minek köszönhetem a látogatásodat, Abigail? – kérdezte, nekem pedig
feltűnt, hogy eddig egyszer sem használta a becenevem. Helyette inkább kitalált
egy újat, vagy a teljes nevemen szólított, ami még számomra is elég szokatlan
volt, mert gyakorlatilag senki sem használta a teljes nevem.
– Laura nagyon sokat meséld rólad és a híres
családodról. Érdekes történetek voltak. Felajánlotta, hogy találkozhatnánk, én
pedig éltem a lehetőséggel – vettem elő a legszebb mosolyom. Klaus viszonozta
széles mosolyom, de az asztalnál ülök többsége nem így tett. Hayley csak maga
elé meredt, időnként felpillantott Klausra, Laura feszültnek tűnt, köztem és
Klaus között váltogatta a figyelmét. Miranda pedig egészen fejtörést okozott.
Feltűnően bámult, nem is zavartatta magát, én viszont annál kényelmetlenebbül
éreztem magam. Olyan különös arcot vágott, hogy nem tudtam eldönteni, hogy
éppen mosolygott, vagy gunyoros tekintettel figyelte minden lépésem. Magam sem
tudtam, hogy tud valaki ilyen arcot vágni, amiről szinte lehetetlen volt
leolvasni bármit is. Végül a tekintetem visszavándorolt Klausra, aki szinten
engem fürkészett, akárcsak Miranda, azonban kevésbe frusztráló módon. Kedvesen
mosolygott, de a szemei kíváncsian csillogtak.
– Kaphatnék egy kis ízelítőt azokból a
történetekből? Igazán nem akarok fennhéjázónak tűnni – hajolt előre a székén –,
de rengeteg pletyka kering rólam és a családomról. Kíváncsi vagyok kedves
barátom, Laura verziójára – tárta szét a karját, miközben egyfolytában ott volt
az a mosoly az arcán, amit akkor öltött magára, amikor belépett a szobába.
Kezdtem azt hinni, hogy görcsben van az arca. Kissé megrémülve pillantottam
Laurára, hiszen az általa mesélt történetek mind vámpírokról és egyéb
természetfeletti lényekről szóltak.
– Laura biztosan jobban tudná előadni őket.
Az apróbb részletek már kimentek a fejemből és nem akarom Laurát kellemetlen
helyzetbe hozni, ha esetleg valamire rosszul emlékszek.
– Ugyan, szívem, ne húzzuk tovább – szólalt
meg hirtelen Miranda, szinte ugyanolyan stílusban, mint ahogy üdvözölt, azonban
most kissé lenézően viselkedett. – Tudjuk, hogy boszorkány vagy. Te pedig
egytől egyig tudod rólunk, hogy mik vagyunk. – Megállt bennem az ütő. Hirtelen
fordulata volt ez az ebédnek, azonban úgy tűnt, Mirandának csak engem sikerült
meglepnie a mondanivalójával. Mindenki ugyanolyan arckifejezéssel ült a helyén,
mintha nem történt volna semmi. – Talán tévedek? – törte meg a csendet ismét
Miranda.
– Kérlek, bocsásd meg Miranda hevességét.
Nagyon türelmetlen természete van.
– Csak unom a felszínes csevegéseket – mondta
Miranda, miközben belekortyolt a vörösborba.
– Őszintén remélem, hogy ez nem családi vonás
– pillantott rám Klaus.
– Én öhm… – Megköszörültem a torkom. – Nem is
tudom, mit mondjak – nevettem el magam kínosan.
– Boszorkány vagy, vagy nem? – nézett rám
Miranda. Egyből Laurára vándorolt a tekintetem, hiszen, ha most bevallom az
igazat, azzal hülyét csinálok magamból. Laura egyből tudni fogja, hogy csak
megjátszottam, hogy nem hiszek neki. – Igazán nincs mitől tartanod. Tudjuk,
hogy Klaussal és Elijahval álmodtál, ugyanis én idéztem elő azt az álmot a
segítségükkel. Sokáig gondolkodtam, hogy legyen-e valami erotikus töltése,
hiszen akkor talán még jobban érdekelne a dolog, hogy ide utazz, de persze az
egyszerűbb megoldás, az igézés is épp elég hasznos volt…
– Miranda – szakította félbe Klaus. – Elég
lesz. Miért jöttél ide Abigail? – pillantott rám Niklaus.
– Miranda Lewis – bukott ki rajtam, mert míg
a boszorkány elhadarta élete történetét, nekem eszembe jutott a valódi első
találkozásunk. Klaus kérdését figyelmen kívül hagyva, minden figyelmemet
Mirandának szenteltem és a feltörő emlékeimre koncentráltam. Laura lesütötte a
szemét. – Ma már találkoztunk. Boszorkány vagy és a távoli rokonom. Klaus… – az
említettre pillantottam, ő pedig kíváncsian várta, hogy mit szándékozok neki
mondani. – Szükséged van két Lewis boszorkányra, ezért jöttem a városba. Te
pedig megigéztél, hogy mindezt elfelejtsem – néztem vádlón Laurára. Hayley volt
az egyetlen, aki számára nem volt mondanivalóm. A vérfarkas lány elismerően
bólintott és látszott rajta, hogy alig bírja visszatartani a nevetését. Klaus
meglötykölte a bort a poharában, majd egyetlen korttyal megitta az egészet.
– Ki másnak – morogta Laura.
– Rendben. Ezzel most átugrottuk a tervem
elejét, ami abból állt volna, hogy megismerjük Abigailt, azonban egy kicsit
túlzásba estünk. Nézzetek rá – mondtam úgy, mintha ott sem lennék. – Meg van
rémülve. A terv úgy szólt, hogy megkedveljen minket és ragaszkodjon hozzánk.
Ehelyett szerintem sikítva menekülne vissza abba a kisvárosba, ahonnan
előcsalogattuk.
– Miért nem igézed meg? Sokkal egyszerűbb
lenne – szólalt meg Hayley most először.
– Érzelmi kötelékre van szükségem. Nem elég
megigézni. A lányunkról van szó, Hayley, az kell, hogy igézet nélkül is
kötődjön hozzá, és hozzánk is. A túlélési ösztöne mindig erősebb lesz, ha ez nem
történik meg. Ő egy Lewis boszorkány. Már most látom, hogy nehéz lesz kordában
tartani. Az érzései irányítják.
– Nem zavar senkit, hogy én is itt vagyok? –
nevettem fel hitetlenül, amikor megelégeltem, hogy úgy beszélnek rólam és az
engem érintő terveikről, mintha egy tárgy lennék.
– Nem
érek erre rá. Ő még várhat – mutatott rám –, mert úgy tűnik, ti nem tudjátok
elintézni – vetette oda Laurának és Mirandának. – Találkozóm van ma anyámmal,
akit jó ideig halottnak hittem. De úgy tűnik megunta, és visszatért, így
Abigail ügye most egy kicsit háttérbe szorul. – Felpattant, majd egy
szemvillanás alatt mellettem termett. Megragadta a karom, mire felálltam, ő
pedig mélyen a szemembe nézett. – Az ebéd remekül sikerült. Tudod rólam –
körbenézett –, rólunk, hogy mik vagyunk valójában, és tudod, hogy tudjuk, hogy
te pedig boszorkány vagy, de most már különösebben ez nem érdekel. Rengeteg
vicces témáról beszélgettünk, és jól éreztük magunkat, nekem azonban sürgős
dolgom akadt, így el kellett mennem. – a tenyerembe nyomott valamit, de a
tekintete még mindig fogva tartotta az enyémet, így nem tudtam megnézni, hogy
mi az. Kissé arrébb húzott, majd suttogva folytatta. – Most hazamész, ezt pedig
eldugod valahova, ahol még te sem keresnél semmit. Amint ezt megtetted,
elfelejted, hogy neked adtam. Ha majd készen állsz, meg akarod keresni.
– Meg akarom keresni – ismételtem.
– Meg fogod találni. Ha pedig megtaláltad,
ide akarsz majd jönni, én pedig elviszlek valahova és bemutatlak valakinek.
– Bemutatsz majd valakinek.
Két
keze közé vette az arcom, majd az egyikkel végig simított rajta.
– Most pedig menj haza, Kismadár. – Lehunytam
a szemem, és mire kinyitottam, már senki nem állt előttem. Lenéztem a
tenyeremre, egészen mostanáig szorosan markoltam azt, amit Klaus a kezembe
nyomott.
Elképedve
meredtem a kezemben tartott tárgyra és már most úgy éreztem, hogy látni akarom
az ősi vámpírt, hogy beszélhessek vele.
Harmadik
fejezet, éljen! Bevallom őszintén, kicsit megszenvedtem vele és nem is vagyok
túlzottan elégedett, mégis eddig ez lett a leghosszabb fejezet. Szám szerint
4008 szó, ami talán nem tűnik olyan soknak, nekem mégis nagy szám. Nagyon remélem,
hogy élveztétek, mert ebben a részben sok mindenre fény derült.
Mit
gondoltok, mit adott Klaus Abbynek? :)
Puszi,
Daisy
Szia. Nem rossz a torteneted, egy hibat talaltam. A boszorkanyok nem igezhetok meg egy osi altal sem. Ettol fuggetlsnul folytatom az olvasast :)
VálaszTörlés