1. Fejezet

Szeretnék köszönetet mondani a Prológushoz érkezett pipákért és kommentekért, hihetetlenül jól estek. :) Remélem az első fejezethez is elmondjátok a véleményeteket, mert nagyon kíváncsi vagyok. Emellett az öt feliratkozóért is hihetetlenül hálás vagyok, nem gondoltam volna, hogy már a Prológusom után ennyi mindenkit üdvözölhetek az oldalamon. Bár nem lett túl hosszú, de remélem tetszeni fog a rész, jó olvasást! :)

Puszi, 

Daisy

1 Fejezet: Álom

                Benyomtam az öreg vaskaput, ami minden zaj nélkül ki is tárult előttem. Nem adott nyikorgó hangot, mint ahogy az minden horrorfilmben megtörténik. Vártam, de most nem történt meg.

Nem csuktam be magam mögött, nem szándékoztam sokáig maradni. Csak egyetlen percet akartam eltölteni ebben az ütött kopott, idejemúlt házban. Ugyanúgy nézett ki, mint az összes többi épület, melyek New Orleans utcáin sorakoznak, de a négy fal között valami egész más, valami egészen különleges zajlott, melyet emberi ész talán fel sem foghat.

Hangtalanul a lépcső aljába sétáltam, majd felpillantottam. Emberek talán százai járták meg a lépcsőt, rengeteg érzelmet és emléket hordozva önmagukban. Súlyos érzelmeket, ezeréves emlékeket. Ez a lépcső több titkot őrzött gondosan, mint tíz napló valaha is fog.

Egy szempillantás alatt már a lépcső tetején voltam, követve a saját érzelmeimet és magam mögött hagyva a lépcsőnek az emlékeimet.

Visszapillantottam és azon gondolkodtam, Ő vajon hányszor ment végig ezen a lépcsőn. Megállt valaha egy pillanatra itt, ahol most én állok, csak hogy elgondolkodjon egy pillanatra? Látta már, hogy a második lépcsőfok mennyire le van kopva? Az ötödiken pedig van egy hatalmas repedés, vajon neki is elidőzött már rajta a tekintete? Állt-e itt valaha, miközben rám gondolt? Eszébe jutok-e egyáltalán?

Előre fordultam és a hozzám legközelebb lévő ajtóra szegeztem a tekintetem. Egyszerűen vonzott, hogy vajon mi van az ajtón belül. Vajon mit találok, amit senki más?

Az ajtóra tettem a tenyeremet, mintha legalábbis arra vártam volna, hogy valami mágikus erő jut át a testembe. Megfogtam a kilincset, és már éppen lenyomtam volna, mikor hirtelen megragadott egy kar, én pedig egy kék szempárral találtam szembe magam. Mire észbe kaptam, már a terasz másik oldalán voltunk, a lehető legtávolabb attól az ajtótól, ami előtt egy másodperccel ezelőtt még álltam. A férfi még mindig a kezemet szorította és enyhén nekinyomott a falnak, miközben úgy nézett a szemembe, mintha akár a fejembe látna.

  – Ki vagy te? – kérdezte olyan halkan, hogy szinte a szájáról kellett leolvasnom a szavakat. Nem feleltem neki, teljesen lefoglalt a szeme kéksége és a hangja lágysága. Erősebben nyomott a falnak, de szinte meg se éreztem. – Ki a fene vagy te? – kérdezte újból, kevésbé kedves hangszínnel. Elszakítottam tőle a tekintetem, így a fejét egyből elfordította, hogy újra felvegye a szemkontaktust.

Maradj erős!

Kitéptem a kezem a szorításából és egy lépéssel megpróbáltam kikerülni, de abban a pillanatban ismét előttem állt és áthatóan meredt a szemembe. Vámpírgyorsaság, hát persze.

  – Ki vagy te és mit keresel itt? – ismét elfordítottam a tekintetem és válaszra nyitottam a számat, de valaki megszólalt a hátam mögül.

  – Niklaus, hogy lehetsz ilyen modortalan a vendégünkkel? – megfordultam és egy öltönyös alakkal találtam szembe magam.

  – Talán kínáljam meg teával és aprósüteménnyel azt, aki az éjszaka közepén jön be a házamba? Mellesleg hívatlanul? – most már ő állt a hátam mögött, és éreztem, ahogy minden szó után egyre közelebb lépett hozzám.

  – Előbb kérdezd meg, miért jött – javasolta az öltönyös.

 – Nem vagyok az udvarias megoldások híve – mondta Niklaus, a következő pillanatban pedig megragadott a vállamnál, a fejem az erős rántástól oldalra bicsaklott és éles, szúró fájdalmat éreztem a nyakamban.

            Hirtelen felriadtam. Zihálva és izzadva néztem körbe a szobámban, ami napfényben úszott. A nyári napsugár az arcomba világított, amitől nyomban hunyorogni kezdtem. Kikászálódtam az ágyból, miközben az agyamban újra és újra végigpörgettem az álmomat. Nem emlékeztem az arcokra és a helyekre, csak homályos foltokat tudtam felidézni.

Niklaus.

Erre a névre tisztán emlékeztem. Az öltönyös férfi nevezte így azt, amelyik nem volt túl kedves hozzám. Amelyik megtámadott… aki megharapott.

Egyből a nyakamhoz kaptam és végighúztam rajta az ujjaimat, de a bőröm sima volt, harapásnyomok vagy vér nem volt rajta. Niklaus, Niklaus, Niklaus…

Magamban ismételgettem ezt az ismerős nevet, és próbáltam rájönni, hogy ismerek-e valakit, akit így hívnak. Dudorászni kezdtem miközben öltözködtem, és az álmomról egy percre sem tudtam megfeledkezni. Biztos voltam benne, hogy oka van annak, ha vámpírokkal álmodok, ráadásul kettővel. Két vámpírférfival, akikből sugárzott az erő és az elszántság, szinte a legyőzhetetlennek tűntek. A végtelen halhatatlanság benyomását keltették bennem.

Az ajtóhoz léptem, de abban a pillanatban, hogy megérintettem az ajtókilincset elsötétült előttem a világ, majd egy képet láttam magam előtt. Mintha lehunytam volna a szemem, és a kép a szemhéjam belső felébe lett volna vésve. Egy ismerős lépcsőt láttam, aminek a tetején ott állt valaki, de jobban lefoglalt az, ami a lépcső korlátjába volt vésve.

New Orleans – írták hatalmas betűkkel.

A következő pillanatban eltűnt a kép, én pedig szédülten markoltam a kilincset, nehogy elessek.

Ekkor fogalmazódott meg bennem egyértelműen, hogy haladéktalanul New Orleansba kell mennem.

×××

  – Nem mehetsz csak úgy New Orleansba! – háborodott fel Cassie, miközben lecsapta az asztalra az egyik vaskos könyvet, minek következtében, hatalmas porfelhő keletkezett.

  – Cassie, kérlek – sóhajtottam. – Csak keress tovább!

 – Nem figyelsz rám? – tűnt fel hirtelen mellettem, mire kicsit összerezzentem, de folytattam a gépelést a számítógépen. – New Orleansban hemzsegnek a vámpírok! Nem engedem, hogy egyedül, védtelenül odamenj.

  – Nem vagyok olyan gyenge, mint amilyennek hiszel.

  – Vámpírokkal szemben soha nem lehetsz elég erős. Ha csak nem vagy egy közülünk.

 – Ezzel most mit akarsz mondani? – pillantottam fel rá, mert a hangjában valami furcsát véltem felfedezni.

  – Én vámpír vagyok. Te nem. Számold ki.

 – Verbénát iszok – néztem mélyen a szemébe, és a csevegés már egyre kevésbé volt szórakoztató. Cassie a fejét rázta és visszament a könyvéért, majd azzal együtt lehuppant a kanapéra.

  – Nem mész New Orleansba – közölte egyszerűen, miközben fellapozta a könyvet. Elöntött a düh és legszívesebben olyat csináltam volna, amit később biztosan megbánok, ezért inkább vettem egy mély levegőt és lehunytam a szemem.

  – Majd meglátjuk – szűrtem a fogaim között, majd visszafordultam a laptophoz. Hallottam, hogy Cassie mögöttem kitép egy lapot a könyvből. – Mi a fene ütött beléd?

  – Szükségtelen oldal – vonta meg a vállát, mire hitetlenül meredtem rá.

  – Szükségtelen?! Az a könyv a nagymamámé volt, Cassie! – odasiettem hozzá és kitéptem a kezéből a könyvet, bár ezt azonnal megbántam, mert nem volt valami kis súlya. – Hol van a lap?

  – Fogalmam sincs, az előbb hajítottam ki az ablakon – mutatott az ablakra, ami valóban tárva volt – elég nagy erővel. Elrepült talán Kínáig.

  – Agyrém! – kaptam a fejemhez és a könyvvel együtt visszamentem az asztalhoz. – Csak annyit kértem, hogy nézz utána, hátha találsz valamit egy bizonyos Niklausról, de még egy ilyen egyszerű feladatot sem lehet rád bízni.

  – Abby – lépett mellém. – Kérlek, ne menj oda.

  – Tudod, hogy mennem kell – néztem a szemébe.

  – Nem! Ez csak az elmebeteg kitalációd, hogy álmodtál egy helyről, ezért ott a nyílván szükség van rád…

  – Ez nem arról szól, hogy szükség van rám, Cassie! – kissé felemeltem a hangom, de Cassie nem hátrált egy lépést sem. – Tudni akarom, hogy mi történik ott. Hogy miért álmodtam két New Orleansi vámpírról! Ez nem véletlen!

  – Abby, ott meghalsz. Esélyed sincs. Ígérd meg, hogy nem mész oda! – a fejemet ráztam és már kinyitottam a számat, hogy ellenkezzek, de Cassie olyan szemekkel nézett rám, hogy képtelen voltam ismét vitába szállni.

Nagyot sóhajtottam.

  – Rendben – bólintottam lesütött szemmel, mire Cassie szorosan átölelt.

  – Ne kelljen nyomkövetőt szerelnem rád.

×××

  – Köszönöm szépen! – mosolyogtam Laurara, az újdonsült albérlőmre, aki viszonozta a mosolyom, majd sarkon fordult és kisietett a házból.

Vámpír – magamban nevetgéltem ezen az aprócska tényen. Úgy tűnt, mint aki a húszas évei közepén jár, talán így is volt, nem tudtam pontosan megsaccolni, mikor változhatott át. Talán már a századik szülinapján is túl van. Gyönyörű lány volt, éles arccsontokkal, és sötétbarna, szinte fekete haj keretezte az arcát, a szeme azonban világos barna volt.

Cassie legnagyobb gondja a költözésemmel kapcsolatban az volt, hogy túl sok itt a vámpír, én azonban nem is foglalkoztam vele, erre az első ember – illetve inkább személy –, akivel váltok pár szót, egy vámpír. Hogy is lehetne másképp.

Nagy sóhajjal néztem körbe a lakásban, de ahelyett, hogy elfogott volna a rémület, inkább a hatalmas nyugalmam lehetett volna ijesztő. Nem foglalkoztatott, hogy mihez fogok kezdeni egyáltalán itt a Francia Negyedben, azt se tudtam, hogy jó helyen kezdem-e e keresgélést. Sőt. Azt se tudtam, hogy a keresgélést mivel fogom kezdeni. Egyelőre boldog voltam, hogy New Orleansban vagyok, hogy sikerült kicseleznem Cassiet és, hogy remélhetőleg még napokig nem jön rá, hogy átvertem. Azt mondtam neki, hogy az egyetem ajánlott fel egy kutatómunkát, aminek kapcsán Covingtonba kellene utaznom, én pedig szíves örömest elvállaltam a jobb jegy érdekében. Cassie persze ferde szemmel nézte ezt a hirtelen jött lehetőséget, így egész egyszerűen nyomtattam magamnak egy papírt, ami a feladatomat igazolja, amit „véletlenül” Cassie szeme láttára írtam alá otthon, mert tudtam, hogy van olyan kíváncsi, hogy megkérdezze, mit kell aláírnom. Így megmutattam neki, ő pedig ezután szinte magától pakolt be nekem, és jobban örült, mint én, hogy végre világot látok. Azt mondta, küldjek képeket, és hívjam fel, de persze erre nem fogok sort keríteni, az előbbire érthető okokból, az utóbbira meg azért nem, mert egyetlen nyikkanásomból rájönne, hogy New Orleansban vagyok. Így aztán az egyetlen, amivel foglalkozni akartam, hogy munkát találjak a közelben és ideiglenesen beköltözzek. Arról azonban egyelőre fogalmam sem volt, hogy meddig szándékozok maradni.

            Beléptem a konyhába és egyből a hűtőn akadt meg a tekintetem, amiről azonban pontosan tudtam, hogy üres, hacsak Laura nem vásárolt be nekem, ami teljességgel lehetetlen volt. Gondolkodás nélkül a táskámba dobtam a pénztárcámat, és már be is zártam magam mögött az ajtót, majd az orromra toltam a napszemüveget és útnak indultam. Már most imádtam, hogy New Orleansban még egy bevásárlás is izgalmas, hiszen az utcák nyüzsögtek a nem túl hétköznapi dolgoktól. Beöltözött emberek, álvámpírok, álboszorkányok és varázslók, némelyek közülük talán valóban azok is voltak. Útközben elhaladtam egy asszony mellett, aki látnoknak mondta magát. Kedvesen lemosolyogtam rá, mintha bíztatni akarnám a munkájában, azonban ő olyan szúrós szemekkel meredt rám, hogy inkább továbbálltam. Erős volt a gyanúm, hogy valóban látnok volt.

Inkább tovább mentem, és próbáltam betudni ezt annak, hogy mint új lakosként természetes, hogy ezek a dolgok számomra szokatlanok, hiszen errefelé teljesen más a kultúra, az emberek viselkedése, szokásaik, egyszóval minden.

Idővel megszokom – gondoltam.

Tovább mentem, és a következő, ami magára vonta a figyelmem egy fiatal lány volt, aki mécsest gyújtott egy fal előtt, amit teljesen elborítottak a képek. A képekről emberek néztek vissza rám, ahogy közelebb értem, és egyből tudtam, hogy mivel találtam szembe magam. Mind mind áldozatok voltak.

  – Remélem nem egy ismerős, vagy esetleg rokon – állt meg mellettem Laura, a főbérlőm, miközben ő maga is meggyújtott egy mécsest, majd az aszfaltra tette, kezével pedig végigsimított az egyik képen.

  – Hogy? – kérdeztem vissza.

  – Az áldozatok – mutatott a falra. – Te is elvesztettél valakit?

  – Nem – ráztam meg a fejem. – Senkim sincs New Orleansban, csak párszor jártam itt. Neked…? – nem tudtam, hogyan kérdezzek rá arra, hogy kit vesztett el, és hogy mi történt.

  – Az öcsém – bólintott keserű mosollyal.

  – Mi történt? – kérdeztem egyszerűen. – Úgy értem… Miért halt meg ez a sok ember? – Laura rám pillantott és hosszú ideig fürkészett, amíg én végigjárattam a tekintetem a képeken.

  – Hosszú történet – vonta meg a vállát Laura.

  – Nincs programom mára – mondtam mosolyogva, mert már most megölt a kíváncsiság.

 – Persze, hogy nincs, hiszen most költöztél ide – nevette el magát. – Este ugorj fel egy teára. Elmesélhetek mindent, amit tudni szeretnél. De előre szólok; ez itt New Orleans. Talán nem is fogsz hinni nekem.

  – Akkor este – bólintottam vidáman, majd intettem neki, amikor elment mellettem. Visszapillantottam a falra, és már épp indulni készültem, amikor megakadt a tekintetem valamin. Egy aprócska kis kép volt, nem is ember volt rajta, hanem valami festményszerű. Egy kisbabát ábrázolt, fölötte és alatta szöveggel.

A MIKAELSON BABA EMLÉKÉRE

A név furcsán ismerős volt, de egyszerűen képtelen voltam hova tenni. Mintha az agyam legkisebb zugában ott lett volna minden információ erről a babáról, de olyan homályos volt az egész, hogy már kezdtem ideges lenni tőle. Egyből Laura után fordultam, hátha még utolérem, de már nem láttam őt sehol a nyüzsgő utcán.